Számos introvertált éli úgy az életét, mintha ő is extrovertált lenne. Ők az ún. álextrovertáltak, akik olykor még önmaguk előtt sem vállalják fel visszahúzódó, halkszavú lényüket - s minderre nagyon is jó okuk van. Susan Cain azonban kirobbantotta a csendesek forradalmát. 

Haverok, buli – hanta? 
Hátad közepére kívánod az értekezleteket és brainstormingokat? Jó pár remek ötleted lenne, de mások mindig hangosabbak? Odateszed magad a sikerekért, de úgy érzed, mintha egyfolytában csak szerepet játszanál? Útnak indulsz ugyan a szombat éjszakába, ám szíved szerint inkább otthon gubóznál? Imádod a családod, de bármennyire is vidámak a közös vacsorák, titokban inkább ennél egyedül és zárkóznál be órákra a szobádba? Mélyen szereted a barátaidat, de el tudnád képzelni az estéidet telefonjaik és kopogtatásaik nélkül? Ne legyen bűntudatod! Valószínűleg csak álextrovertált vagy. Aki valójában introvertált, csak ezt -jól felfogott érdekében- nem vállalja, nem vállalhatja fel.

Introvertáltnak lenni szívás
Susan Cain: Csend című könyvének megjelenésével valami nagyon fontos kezdődött el: megszólaltak (és szót emeltek) az introvertáltak. Azok a csendesnek, visszahúzódónak tűnő emberek, akiknek egy olyan világban kell élniük, amely a legkevésbé tolerálja, mi több: veszi figyelembe alapvető késztetéseiket. Akiknek szembe kell nézniük azokkal az előítéletekkel, amelyek szerint mindazok, akik nem harsányak, jó ön-előadók (ergo: -eladók), társasági emberek, lelkes csapattagok, ragyogó partiarcok, folytonos pörgésben száguldozó időzített energiabombák, azok nem alkalmasak a sikerre, vezetői pozícióra, kevésbé jó ötleteik vannak, és úgy egészében véve: félénk kis szerencsétlenek.

Az introvertáltak elnyomása olyan mértékű, mint a nőké volt az 50-es években
Jelenlegi társadalmunk ugyanis (nem volt ez mindig így!) az extroverzióra épül, és szinte kizárólag az extrovertált személyiségeknek megfelelő tereket biztosítja. Cain szerint a jelen korszak introvertáltjai hasonló alávetettségben élnek, mint az 1950-60-as években a nők, hiszen ma egyedül az extrovertáltság üdvözítő. Ennek az „elnyomó ideológiának” a következtében

  • az introvertáltak képességei rejtve maradnak, hiszen nem az a fontos, ki mit gondol, hanem hogy hogyan adja elő

  • az introvertáltak rá vannak kényszerítve arra, hogy az extrovertáltak igényeinek megfelelő ingergazdag környezetekben, nyitott terű irodákban, csapatmunkában, közös ötletelések keretében teljesítsenek, holott sokkal proaktívabbak lennének, ha hagynák őket természetes közegükben és komfortzónájukban tevékenykedni

  • ahogy Cain mondja előadásában: „még az iskolákban is a tanárok nagy többsége arról ad számot, hogy szerinte az ideális diák extrovertált, még akkor is, ha a kutatások szerint az introvertáltak valójában jobb jegyeket szereznek és nagyobb a tudásuk”

  • szinte esélytelenek a vezetői beosztásra, holott számos olyan tulajdonsággal rendelkeznek (figyelmesség, megfontoltság, kreatív megoldások terének biztosítása), amelyek kifejezetten hatékony irányítóvá tennék őket, s a kutatások is alátámasztják, hogy gyakran jobb eredményeket érnek el alkalmazottaikkal

Mindenki aláveti magát ennek az ideológiának – az introvertáltak álextrovertálttá képzik át magukat
Ez az „elnyomó ideológia” nem olyan régi keletű: a történészek kifejezésével élve a „jellemalapú társadalom” helyét - amikor még nem a körítés, hanem a tartalom volt a fontos- átvette a „személyiségalapú társadalom”, amelyben egy ember fokmérője egyéni karizmája, vonzó előadásmódja lett. Az érvényesülés alapjává a gondolatok helyett annak kifejezési módja vált. Egész világunk úgy épül fel és úgy rendezkedik be, hogy folyamatos ingerek és interakciók közepette kell -lehetőleg látványos, lehengerlően és minél hatásosabban prezentált- eredményeket produkálnunk. Mit tehet ilyen körülmények között egy introvertált? Álextrovertált lesz. Vagyis zajos partikra jár, felszólal, telefonon cseverészik, kirándulásokhoz, utazásokhoz csatlakozik, munkahelyi közös ebédeken jópofizik, teammunkában brillírozik, önreklámoz, csapatépítő tréningezik, akár harsánykodik is, ha kell. Épp csak belül érzi azt: hagyjatok már békén... Hadd olvassak, hadd gondolkozzak, hadd legyek egyedül. De nem és nem engedik neki. Pedig ha engednék, talán nagy dolgokkal térne vissza termékeny magányából.

Önmegtagadás önként és dalolva 
Cain mindezeket az álextrovertált tevékenykedéseket önmegtagadó választásoknak hívja, amelyeket olyan rutinnal és reflexszerűen tesznek meg az introvertáltak, hogy valójában tudatában sincsenek annak, hogy most épp valami olyanba kényszerítik bele önmagukat, amely teljesen ellentétes alapvető természetükkel.
Én magam sem voltam pontosan tisztában ezzel sokáig – ez a blog sem más, mint -ahogy a címe is mondja- coming out. Coming out, amelyben nyilvánvalóvá válik, hogy extroverzióm csak álca, valójában introvertált vagyok – és mondja ezt az, aki éveket szavalt végig vagy színdarabokban lépett fel több száz fős közönség előtt, kamerák elé állt oda, reklámcégeket képviselt, teameket vezetett, s ma is prezentációkat tart, színes társasági életet él, egész osztályokat oktat, előadásokat tart, és ha nagyon muszáj, felolvas, interjút ad, szerepel, a legkisebb látható (!) zavar nélkül. Ám mindez, mint mondtam: álca. Egy mélyen introvertált ember álcája egy mélyen extrovertált világban. Mert hozzám is folyamatosan az az üzenet érkezett el már gyerekkorom óta, ami Cain-hez és a többi, hozzám hasonló introvertált emberhez, miszerint „a csendes, befelé forduló lényem nem biztos, hogy a legmegfelelőbb, és hogy inkább váltanom kellene egy kifelé fordulóbbra”. (Idézet Cain előadásából) 

Neked is van legalább egy introvertáltad
Ezt az üzenetet pedig, ha sikereket akarunk elérni vagy egyszerűen csak boldogulni szeretnénk, megfogadjuk. Méghozzá nem kevesen: a kutatások szerint a társadalomnak egyharmada introvertált. Ez azt jelenti, hogy 3 emberből 1 befelé forduló személyiségtípus, tehát minden ember szűkebb környezetében (család, barátok, munkatársak) megtalálható csendesebb, visszahúzódóbb egyéniség, akik vagy álextrovertálttá trenírozzák magukat, vagy szembe kell nézniük az előítéletekkel és a mellőzéssel.

Aki introvertált, az szégyenlős? Korántsem!
Pedig introvertáltnak lenni nem egyenlő sem a szégyenlősséggel, sem az emberkerüléssel. A félénkség alapja az attól való félelem, hogy mások hogyan vélekednek rólunk, tetteinkről. Az introvertált nem tart a megítélésektől, nem ezért húzód(na) vissza. És nem azért keresi (keresné) a magányt, mert tele van a hócipője embertársaival. Egyszerűen csak arról van szó, hogy míg az extrovertáltakat az tölti fel, ha belevethetik magukat az eseményekbe, egy introvertált akkor van a legmagasabb működési hőfokra kapcsolva, ha kevés inger veszi körül. Ő ekkor „pörög” a legjobban: saját gondolatai világában bolyongva. Itt van elemében, itt érzi ugyanazt, amit egy extrovertált a bungee jumping szédületében vagy az év legtutibb bulijának kellős közepén tombolva. És -bármily hihetetlen ez az extrovertáltak számára- valóban ugyanazt érzi. Pezsgést, maximális feltöltődést, vibráló élénkséget, lélegzetelállító varázslatot. Ami pedig még fontosabb: itt tud igazán működni. Ötleteket, megoldásokat találni, kreatívnak és produktívnak lenni. Itt, az elvonultság világában, ahol többek közt a Harry Potter vagy a számítógép is megszületett. És amely világot egyre kisebb szeletben engedélyez az introvertáltak számára az extrovertált huszonegyedik század.

Maradjanak az extrovertáltak, csak adjanak helyet
Természetesen Cain sem azt mondja, hogy le az extrovertáltak társadalmával. Hogy ne legyen csapatmunka, váltsuk le a nagyhangú, tornádóként végigsöprő, hiperaktív, ezerrel lüktető vezetőket, vonuljunk remetelakokba dolgozni és az iskolákban magán-tanulózugokba tuszkoljuk a gyerekeket. Mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy napjaink preferenciái egyoldalúak, és hogy nagyobb teret kellene adni az introvertáltaknak. Mert így, elnyomva és háttérbe szorítva őket, sokat veszít mindenki. S ami még szerintem rendkívül fontos: ismerd fel, ha te magad introvertált vagy.  Mert meglehet, hogy csupán kényszerűségből viselkedsz extrovertáltként, miközben valódi természeted, hasonlóképp, ahogy a kövér emberben élő vékony, dörömböl, hogy engedd ki. S ki tudja? Talán Cain kezdeményezésének köszönhetően előbb-utóbb átalakul annyira a közfelfogás és a jelenleg valóban szélsőségesen extrovertált berendezkedésű világ, hogy ráfizetés nélkül meg is teheted.